Van neve ennek a sötétségnek? Ennek a kíméletlenségnek, ennek a töméntelen gyűlöletnek? Hogy talált ránk mindez? Beosont az életünkbe, vagy mi kutattuk fel, hogy magunkhoz csalogassuk? Mi történik velünk? Innentől kezdve úgy küldjük a gyerekeinket a világba, mint ha háborúba indulnának? Reménykedve, hogy épségben hazatérnek. Abban a tudatban, hogy valamit biztosan elveszítenek menet közben. Mikor tévedtünk el? Mióta táplálnak az árnyak? Mióta növekszik a szívünkben ez a fekete lyuk? Van neve ennek a sötétségnek? Úgy hívják, mint téged?
Ne tekints hátra, ne vájkálj a múltban, mert ami elmúlt, elmúlt. És ne aggodalmaskodj a jövő miatt, mert az messze van. Élj a jelenben és tedd olyanná, hogy érdemes legyen visszaemlékezni rá.
Albert Camus egyszer azt írta: "Áldottak azok a szívek, amelyek képesek meghajolni. Azok sosem törnek meg." De elképzelem, hogy ha nincs összetörve, akkor nincs minek gyógyulnia. És ha nincs gyógyulás, akkor nem tanultunk belőle semmit. És ha nem tanultunk belőle semmit, akkor nincs küzdelem. Pedig a küzdelem az élet része. Ezért kell minden szívnek összetörnie?
Amikor fiatal vagy, néha úgy érzed, semmi sem bánthat, mintha sebezhetetlen lennél. Az egész élet előtted áll, és nagy terveid vannak. Nagy tervek, hogy megtaláld a tökéletes párt, aki kiegészít téged, de ahogy öregszel, rájössz, hogy ez nem is annyira könnyű, és csak az életed végén jössz rá, hogy azok a tervek csak egyszerű tervek voltak. A végén, amikor visszafelé tekintesz, ahelyett, hogy előre figyelnél, hinni akarsz benne, hogy megtetted a legtöbbet, amit csak tudtál életed során.
Néha a boldogsághoz nem pénz, siker vagy hatalom kell. Néha a boldogsághoz elegendők a jó barátok, a család, és az egyszerű élet méltósága.
Életünk java része képzelgésekkel telik, úgy suhannak el előttünk mint a települések vezetés közben. Néha megszédülünk, ha valamelyik álmunk valóra válik és tudjuk ez a pillanat több mint elröppenő illúzió. Tudjuk, hogy ez a pillanat minden mozzanatával együtt örök marad.
A fájdalom néha olyannyira életed részévé válik, hogy azt hiszed örökké tart. (...) Aztán egy nap érzel valami mást, valami rosszat, csak mert az szokatlan, és abban a pillanatban rájössz, hogy boldog vagy.
Az idő mindent elsodor, akár tetszik nekünk, akár nem. Az idő mindent maga alá gyűr, és végül nem marad más, mint a sötétség. Néha rátalálunk valakire ebben a sötétségben, aztán újra elveszítjük őket, visszahullanak oda, ahonnan érkeztek.
Vannak pillanatok az életünkben, amikor kereszteződésben találjuk magunkat. Félelmetes, zavaros, térkép nélkül. A döntések, melyeket ekkor hozunk, meghatározzák az elkövetkezendő napjainkat. Persze, ha szembefordulunk az ismeretlennel, akkor a legtöbbünk inkább megfordul és megfutamodik.
A szerelem, amely változik, ha eléri a változás szele, nem szerelem, mert a szerelem egy örök jel, mely háborgó viharokkal néz szembe, de meg nem remeg. A szerelem nem az idő bolondja, és az ítéletnapig szilárdan kitart.
Mindannyian lángra lobbant házakban élünk és nincs tűzoltó, aki segíthetne. Nincs kiút, csak a földszinti ablak, amin kibámulhatunk, amíg a ház leég, a fejünk fölött körbecsalt önmagunkkal együtt, bezárva, egyedül.
Néha azért játsszuk az elérhetetlent, hogy megbizonyosodjunk a másik érzelmeiről.
Milyen félelmetes is az ember? Számok és mértékek és jegyzetek összevisszasága, és csak néhányat tudunk értelmezni, és lehet, hogy azokat is hibásan.
Ha válaszút elé érkezünk, ne a halált válasszuk, mert attól nem tesszük boldogabbá a világot.
Mikor a lelkem megtelik fájdalommal, akkor is mosolygok, mert így ezt a mosolyt látom visszatükröződni a körülöttem levő emberek arcán, s hamarosan már a lelkem is jobb kedvre derül. |